Valóság és képzelet

Az alábbi sorokat egy kamaszlány fogalmazta meg valamikor a kilencvenes években, mert mindennél jobban gyötörte a gondolat, hogy mihez kezd akkor, ha a számára legfontosabb, az anyaság, neki nem adathat meg. Egy tényleg szép tavaszi napon aztán, a Színmű első rostavizsgáján kiírta magából ezt a dolgot, hogy száműzve szívéből az aggodalmat elindulhasson az az élet felé, amelyet a sors szánt neki, és amelyre mindig is vágyott.

Fel akartam ordítani: Mi-i-ii? De nem ordítottam fel.

Különös, mennyire ösztönlény az ember, s mégis mennyire uralkodni képes önmagán tudatos énje segítségével. Hányszor és hányszor megtörtént már, toporzékoltam volna, éreztem, mindjárt megütöm vagy úgy lehordom a másikat, hogy fél évig ki se nyitja a száját, mert azt hiszi, én még mindig beszélek… és mégis csak álltam, teljes méltóságomban, a világ “leghiggadtabb” embereként.

Különös, pedig sohasem követtem el erőszakot a saját természetemen. Így gondoltam jónak. Sem a bennem rejtőző agressziót, sem a felgyülemlett félelmet vagy bánatot, sem a titkos terveket arról, hogyan lehetne boldognak lenni, maradni az élet kiismerhetetlen és kegyetlen útvesztőiben, nem kívántam az embereknek felfedni. Mert sötétség és bűn mindenkiben lakozik, de nem mindenki teszi sebezhetővé magát azáltal, hogy láthatóvá teszi.

Különös, aki erősnek látszik, azt erősnek hiszik. Felruházzák olyan tulajdonságokkal, amikkel nem is rendelkezett. Pletykákat szőnek viharos szerelmi életéről, erotikus túlkapásairól, kilengéseiről, vagy éppen barátságáért, kegyeinek elnyeréséért versengenek. Aki valamiben kitűnik, azt vagy túlságosan istenítik vagy igazságtalanul gyűlölik.

Valóság és képzelet
(Grafika: Kanyar)

Hát nem tudom. Akkor is, azon az estén, amikor az a férfi nekem támadt, és felrótta mindazt, amit elértem – a nagyra értékelt irodalmi esszésorozatot, a sportban nyert aranyérmeket, a különböző nyelvvizsgákat és diplomákat; és azt, hogy az élet számos területén elért elismerések után, hogyan választhattam a színészmesterséget, miért bocsátom áruba a testem, a lelkem és a tehetségem –, fel akartam ordítani: Mi-i-ii? De nem ordítottam fel.

Hisz nem tudhatta, hogy én csak szeretni akartam. Szeretetet adni és kapni, ez volt az egyedüli vágyam. Szívesen maradtam volna egy névtelen senki, aki miután kijárta iskoláit, férjhez megy és gyerekeket szül.

Hisz nem tudhatta, hogy hiába értem el mindent, amit ember elérhet, de meg is fizettem érte keményen: senkim sem maradt. “Akit én hordtam szívemben, nem hordott ő engem.”

Hisz nem tudhatta, hogy azért lett belőlem színész, mert nem volt vesztenivalóm. A szüleim idejekorán meghaltak, a férfiakban újra és újra csalódnom kellett, gyermekem egy súlyos operáció miatt nem lehetett. Pedig ő lett volna a legnagyobb ajándék! Életem értelmét a hit adta, hogy gyermekem születik egy szenvedélyes szerelem gyümölcseként, és továbbvisz majd engem. Folytatja életünket, vérében hordva a szeretet ősi parancsát. De nem lehetett. Nem értik? Nem lehetett!

Színész lettem. Nincsenek gátlásaim és eljátszom mindent. Határokat nem ismerek, illetve kéjes érzéssel hágom át azokat. Bármely szerepből a maximumot hozom ki, relatív és abszolút mércével mérve egyaránt. Ismerem magamat és ismerem a szakmát. Tisztelnek, csodálnak, irigyelnek, megvetnek… nem érdekel! Számomra a színészi teljesítmény tökéletesítése, a hiteles és szuggesztív játék a fontos. A profizmus kiölte belőlem az emberséget, de nincs, aki ezt joggal számon kérhetné tőlem. A méhemből jövő soha nem érkezik meg, hogy így tegyen…

Vid Gabriella

Advertisements

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s